Hebehurgya létem megkoronázása, ő volt Hebe. Egyike annak a két lánynak, akitől féltem. Mit féltem(?!): rettegtem.
Hebe és az a bizonyos másik, ha kapcsolatunkat tömören kellene kifejezni: királynőm rettegés .. valahogy így mondanám. Ez ragadná meg a lényeget leginkább. De nem királynőim ők, mert félem a rettegést.
Annyira szépnek és magasztosnak találtam mindkettőt, hogy ez a végsőkig elbátortalanított. A soha vissza nem térő nagy lehetőség képében emelkedtek fölibém. Pontosabban: magam fölé kerekedni engedtem őket, nem volt más választásom.
Máig tűnődöm, vajon tisztában voltak ezzel?
Egyik Hebe végtelenül kedves, a másik inkább céltudatos volt velem. Egyikük nem igazán, talán csak ösztönösen érezte, de a másik viszont tudta mit akar. Én persze úgy vágyódtam utánuk, mint valami bánatos képű diák, nem is értettem, mi lehet bennem az, ami számukra vonzó. Ma már tudom, a lehetséges egyik út voltam. Egy járhatatlan ösvény képében bukkantam eléjük.
Aztán eljött az idő, pillanatra megérintettem őket, külön-külön mindkettőt. Igen, mondtam itt vagyok én, de nem, ők nem vették észre és csak mint erőfeszítést, verejtékes kínlódást konstatálták, találták eleinte nagyszerűnek, mi több, ígéretesnek közelítéseimet.
Ó gyönge dél, mely végzett veled. A nap tüze, ami veszélyes lehet talán.