Tulipán karaktere mondjuk, hogy a fekete volt. Kleopátra frizura, orra tövében bajuszt formáló finom pihék.
Igényeimhez képest, azt hiszem - és ezt az ölelésén mértem le - kissé teltebb, de azért átlagos testalkatú.
Kerek hófehér arca világított, hogy mielőbb megpillanthassam, az akkoriban meglehetősen gyakorta rendezett gyerekzsúrok sötétjében.
Tekintete hideg, valamiféle anyai szigorral bíró rideg felszólítás és szinte folyamatosan rágta - aznap már bizonyára sokadik - rágógumiját.
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni kapcsolatunkat, a nagy ölelés, ezt mondanám.
Mindent beborító, mi több, elnyelő,
nagyon nagy ölelés. Ölelj, ölj .. ugye milyen közeliek?
Ő is, én is, vágyódtunk erre a nagyon nagyon nagy ölelésre.
Ez az ölelés, ez a két oldalról érkező robbanás, nem egy szokványos jelenség volt számunkra. Kerestük és én szinte beleszáguldottam, ha lehetett. Az érkezés öröme volt az, ami tulajdonképpen számított.
Bárki ölelt ezután, az később nem ölelt így már soha. Tulipánt akár becézhetnénk a nagy ölelésnek is. Amikor ezeken a táncolós estéken összebújtunk, az mindkettőnk számára felért egy szertartással. Sose volt másként.
Egyformán, anya és szerető módján is ölelt, ellentmondás nem tűrő józan akarattal. Tényleg kisfiúnak éreztem magam mellette és ösztönszerűen tudtam, vagy inkább tudat alatt biztos voltam benne, hogy ezzel ő is pontosan tisztában van, kedvére való így.
Nem is akartunk mi egyebet mást, egy kiadós ölelésnél.
Kedvelte vézna testalkatomat, ebben az ölelésben így lelve örömét. Én pedig imádtam belé olvadni, s úgy fonta át karját szorosan nyakamon, mint még soha senki. Ahogyan soha senki már nem is fogja többé. Különös érzés ezeket újra elgondolni.
Ebbe a nagy ölelés özönbe - a táncos forgatagok közepén - sűrűsödött bele minden érzéki vágyunk.
A többiek számára nyilvánvaló, sőt természetes volt, hogy mi tökéletesen összeillünk. Alapvető dolgok hiányában is egypár voltunk.
Tulipán nem sokat folyatta a szót, mondhatni nem teketóriázott, ölelt! Szinte egyáltalán nem beszéltünk, a főgondolat maga az ölelés volt.
Jól éltünk így éveken át hármasban: ő, én és a nagy ölelés.
Valamivel később, Tulipánnal oly módon szakítottunk, hogy miután meginogtam, elcsalt moziba, ott csókra
csábított - aprócska csókokra -, végre megfogtuk egymás kezét, majd mielőtt elindultunk volna hazafelé, megtorpant, közölte velem: ennyi volt, ezt kapom azért, amit tettem.
Arra nagyon világosan emlékszem, hogy ezt akkor ott, igen rendben lévő befejezésnek találtam.
Ha most visszagondolok erre a hihetetlen mennyiségű, nem különben szótlan Tulipános ölelésre, igaza volt.
Emlékezetemben az maradt meg belőle leginkább, ahogyan hullámzó keblével szorosan hozzám tapadva, befogadás iránti felfokozott vágyát, azokban a lassú tánc lejtésekben, a ringó mozdulatokban, könyörtelenül feloldásra bírja.
Ezzel az én fekete Tulipánommal egy dialógust az alábbi módon tudnék elképzelni:
Zene szól erőteljesen - mégis csak egy házibuli - .. mondjuk a Táncoló királynő.
◻️ Szabad?
◽ .. kissé ügyetlenül feltápászkodik a fotel mélyéből, látható örömmel.
Hasamban már jó néhány zsúrkenyeres, tojásos, uborkás, téliszalámis - igényesen elkészített - szendviccsel, amihez csak az ilyen alkalmakkor lehetett hozzájutni .. leplezetlen örömmel, vágyaim takargatása nélkül, belefúrom magamat hatalmas hullámzó, lüktető ölébe.
Ez mindig az a pillanat, amit ő is nagyon szeret. Tulajdonképpen ez az egészben a legjobb.
Összefonódunk hát, majd ringani kezd, alfelét jellegzetesen jobbra-balra egészen kihintáztatva. Közben rágózik rendületlen - azt soha nem hagyja abba - .. szól az Abba. Megigazítjuk ölelésünket olykor-olykor. Izeg-mozog. Én is. Fészkelődünk egymás ölelésében, majd véget ér a lassú zene. Engedelmesen hátralép, elereszt. Ekkor érzem igazán, mi is volt ez az ölelés.
Pihenünk. Készülünk a következő találkozásra. Pörögni nem szoktunk.