Demonstráció két okból

A kép egy ajtó alsó vonalának a szomszédos falszakasz csempe burkolatán való „tovább tükröződését” mutatja be:

Megállapítható, hogy az ajtó határoló egyenesének tükörképe (a továbbiakban egyszerűen csak tükörkép egyenes) viszonylag jól kivehetően indul a bal alsó fertályból, majd a csempe szegélyek keresztjén áthaladva a látvány erőteljesen gyengülni látszik.

Milyen megállapítások felé vezethet el bennünket ez az egyébként szemünknek igen csak gyakori és megszokott látvány? Több tanulságot szűrök le számodra kedves Olvasó és nem feledem, hogy bizonyára már számos szakterület feszegette és felhasználta a jelenségből fakadó összefüggéseket és problémákat. Tehát úgy tekintem – bár saját ötlet – mintha valahol foglalkoztak volna a dologgal, „ám nekem jól jön az eset”, mint afféle demonstráció, hogy saját általános megközelítési módjaimról, illetve az azokra leselkedő veszélyekről röviden szót ejtsek.

Először kövessük velem a következő mozdulatokat: miután így megszemléltem a képet, fejemet úgy fordítom, hogy a tükörkép egyenese függőlegesen felfelé látszódjon eltűnni (fejemet kicsit a jobb vállam irányába elforgatom). Váltogassuk ezt és az alapnéző helyzetet úgy, hogy mindig csak az „elnyelő” csempe darab területére figyelünk.

Ami különbség – ha nem is látványosan – így a váltogatás közben észrevehető … vélhetően többek számára: a nem megszokott figyelő helyzetben „erőteljesebben sejthető a tükröződő végkifejlet”. Azaz tovább elnyúlni látszik a tükörkép egyenes a legnagyobb területű „elnyelő csempe lapon”.

És amit ez a jelenség számomra megcsillant egyszerűen annyi, hogy a valóságosan is megfigyelhető dolgokra – de az értelmező és következtető tudat számára megjelenő bárminemű problémára vonatkozóan éppen úgy – nem mindegy, hogy azokat milyen megvilágításba helyezem, illetve melyek azok a körülmények és kialakított nézőpontok, amelyek számomra biztosítani igyekeznek a feltáró folyamat, a megismerés felé araszoló út legigazabb módját. Jó magam – tehát a töprengő, elmélkedő és latolgató ember – számára azok a körülmények, amelyekből ismét magukat a körülményeket mindennapos gyakorisággal körbejárom és vizsgálataim alá is vonom: engem és várható eredményeim alakulását erősen befolyásolni és ilyen módon meghamisítani képesek. Így a felfedező elme talán soha nem lesz képes – sehogy sem lelvén a valóban pártatlan, független és „igazságos szakértőt” – a dolgok önmaguk irányába való elhajlásának árnyékából kilépni és az öncélú útvesztők labirintusából kivezető kanyargós ösvényt megtalálni.

Azzal, ahogyan egy tudás-köteget kialakítunk, vele párhuzamosan – a tovább haladás folyamán – minden lépésnél számolnunk kell egy újabb elkötelezettség megjelenésével és így minden megismerés és kiértékelés saját halálos csapdáját is kényszerűen magában kell, hogy hordozza. Ugyan kialakíthatók „egészen korszerű és jól működő játszóházak” az elme hatalmas birodalmában, de *mindegyikből majd más zsivaj fog kihallatszani és a gyermekek, akik kirontanak belőlük: bizony igen gyakran össze is fognak veszni annak ellenére, hogy a közelben talán mindig akad egy „józan felnőtt”, aki hamar rendbe teszi körülöttük a dolgokat*.

Így jól megférnek – igaz: egymás tisztes távolságában – példának okán a matematika nagy tartományai: az Euklideszi, Bolyai és Hilbert féle … de még sorolhatnánk ki tudja talán a végtelenségig (?) … geometrikus rendszerek.

Napjainkra – oly sok mindenen túl – a tudósok is megelégelték talán – vagy csak unják már (?) – a „nagy káoszban” való véget nem érő munkálkodást és örökös tisztogatást. Így eljutottak oda, hogy a dolgok összefűzésének és egyetlen általános érvényű magyarázatának „sarokba szorításán” serénykedjenek.

Én az imént leírtak szellemében nem tehetek mást, mint hogy nagyon sok kitartást, továbbá szerencsét … nagy-nagy szerencsét kívánjak nekik … minden bántó szándék mellőzésével. Hát ez lenne valahogy majdan a tökéletes világegyetem …

Ha ezeken a dolgokon „így szerencsésen” túl jutottunk, tekintsük meg a „következő bemutatót”, amely – úgy hiszem – meggyőzőbb erejű és nagyobb értelmű végkifejletet eredményezhet, amint az alábbi sorokban az majd vélhetően kiderül.

Kövessük velem most ezeket a mozdulatokat: szemléljük meg úgy a képet, ahogyan az kényelmes. Ám a fejünk így-úgy mozdítása helyet kezünkkel, vagy egy papírszelettel fedjük le a kép azon tartományát, ahonnan a tükörkép egyenes útjára indul. Ez a kép bal oldalán található kisebb, az „elnyelő lap” melletti csempe darab. Ezt a lefedő mozdulatot idézzük elő, majd szüntessük meg váltakozva oly módon, hogy a lefedés ideje legyen lényegesen nagyobb a teljes kép „látványának befogadásához mérten”, ám a teljes képnél – amennyire csak „kényszeríteni” tudjuk – valóban az egésznek látványát fogadja be tekintetünk! Még hasznossá lehet az eredmény elérésében (célom), ha a lefedő helyzet idején „a maradék elnyelő csempe rész” felületét szemünk mozgatásával kicsit körbejárjuk.

Így ami föltárulhat előttünk „meglepő” az nem más, mint „az átmenet valamennyire bekövetkező teljes megsemmisülése”: az „elnyelő csempe lap” *mintha már megemésztette volna a falatot*. Egy darabig elmélyedve, pillantásunkkal körbejárva „a lefedő helyzetben”, már nem nagyon látjuk a megbúvó, elmosódó vonalszakaszt. *Talán még sejtjük valamennyire, mivel ott lapul valahol emlékeinkben*.

„A jelenés már az első pillantásra hátborzongató volt számomra”, amikor dolgok „meg- vagy nemléte váltakozásának” így hirtelen tanúja lehettem. Hiszen világos, hogy a tükörkép egyenes foszlánya mindig is ott van, de „az érzékelő és a tudat együttese” van hogy tud róla, van hogy nem. Megdöbbentő és ijesztő kísérleti eredményhez jutunk el, remélem kedves Olvasó tudsz róla!

Hogy a „megismerő folyamatok” számára a következmények „mennyire megrázóak” – ideértve nem csak a „természet-tudományos áskálódásokat”, de *a filozófikus sóhajokkal kísért körül tekintések özönét is* – el kell időznünk egy keveset a jelenség kiértékelésénél.

Még elején megragadva a személyes lényeget, azaz ami *saját filozófus szemléletem alakítgatásában* nagy jelentőséggel bír a demonstráció második lépése kapcsán: az „a mindennek mindenkor meglévőségének fölmerülő gondolata”.

De mielőtt ezt a „saját alapvetést” jobban körül járnám, hadd fejezzem ki: mit is jelent számomra maga a filozófia és egyáltalán a filozofáló magatartás, mint a megismerés „egyik” különös módja.

Mennyiben más az, amikor *mint filozófus szórja szét maga körül az ember a gondolatait? Vajon meghúzható a határ, ahol már túl a vonalon csak filozófusok tapossák maguk alatt a még igen laza, rendezetlen, de annál inkább bizonytalan sorsú és keskeny, netán egyre szűkülő földsávokat?*

Én a filozófia „egy megjelenő mozdulatának” tekintem – sőt a nagyjából két-három főismérv közül az első és legfontosabbnak – azt a lépést: amikor az ember el tud szakadni a dolgok megmunkálásában mesterkedő tudat számára levegő-vételnyi kapaszkodót jelentő megszokástól. Azaz valami arra készteti a megrögződéseiben keményen gúzsba kötött tudatot, hogy a gondolkodás „újraértelmező mellékútjait” keresse-kiépítse, vagy: az ilyen módon már átgondolt és „jól megszerkesztett” hidakon át merjen szaladni, mivel azok torkolatát látni, fölfedezni tudja az ő különös megvilágosodásában. Mai nyelven kissé hanyagul és tréfálkozva: *leesik a tantusz, hogy még nem esett le a tantusz*.

Ha tehát az ember ilyen képesség és vágy birtokába jut és csak egy kicsit is kamatoztatja valahol – akár a mindennapos gyakorlatban (!) – akkor én azt mondom: már ez az illető filozofálgat.

És filozófia az, amit az igazi filozófus el is tud készíteni. *Így találmányai a nézetek, amelyek éppen lényegük alapján arcot és beszédmódot folyamatosan változtatni képesek és kénytelenek, miközben a bölcsesség szeretetével így eljátszadoznak.*

Azt gondolom az lehet jó filozófus akár múltban, „akár az eljövendőből visszatérő”, aki az imént megfogalmazott gondolatok vonatkozásban képes önmagát megbuktatni, félretolni, vagy szerencsés esetben – mindezek bevégzésével – önmagán át tud lépni.

Nincs olyan nagy gondolkodó, aki *itt-ott-valahol* határt ne szabott volna kénytelen-kelletlen munkásságainak lejegyzése során.

A filozófus tehát bizonyos értelemben nem tekinthető a „jelenkor emberének”, amint Nietzsche azt „kor-szerűen” már bemutatta, de a számára rendelkezésre álló – nagyon is mélyen a gyakorlatba hasító – eszköze … az önmagát is fölhasogatni képes fejsze éle: *messzi időkig képes azt a bizonyos tűzifaköteget hasogatni*.

Nem „elgépelés” az, amikor a filozófust, mint a gyakorlat emberét emlegetem, mert úgy tartom, *hogy éppen a hétköznapok világa rendezkedik be olyan formán, mint képzeletbeli játszóterek és mindéglen izgalmasnak tűnő és maradó grundok sokaságának lakója*. Az, hogy a viszontagságok, a vágyak és – csak látszódó, vagy valóban jogosnak nevezhető – nélkülözések … fegyelmezni és kényszeríteni tudják a testet „annak bolyongásaira”, nem jelentik és nem jelenthetik a *föl-ki- és nem várt irányokba tekintő ember elvarázsolt, más világba „nyilvánvaló módon jelentkező” áthelyezését*.

*Maga a „működő ember” az, aki a társadalom kijelölt pályáit használva és a közélet azon menetrendszerűen induló és megérkező vagonjaiban közlekedve … toloncolja ki magát – bár más megvilágításból szemlélve jóhiszeműen védekezve – a magát örökké csak „bújócska játékban megmutatni engedő” különös és furcsa … nagyon is különös valóságból.*

Az viszont leszögezhető, hogy mint láttuk az indoklásból valamelyest: „mindkét fél” eléggé sebezhető és valóban sérülékeny életet képes „végigmenetelni”, melynek utána ténylegesen csak az a kérdés marad meg számunkra: *hogy mi vezeti az embert ide-oda utakra … friss, puha-süppedős földszagú ösvényekre, vagy netán kopogós és biztonságosnak megítélt, jól lebetonozott szuper sztrádákra?*

Visszatérve azonban a demonstráció félbehagyott menetére és a már szóbahozott sajátos filozófiai véleményre.

Úgy tartom – és ezt a demonstráció is megerősíti számomra – hogy amint a képzelet határainak semmi sem szabhat határt, azonképpen az a valami, ami bennünket magába foglal és amit én félve valóságnak szólítok: számos olyan állapotban képes megjelenni, amelyek ugyan számunkra „időben” még el nem érhetők, de – ki tudja – számtalan alkalommal „áthaladottakká lehettek”. Így a nézőpont valamennyire megfordítható, netán átformálható a megismerő és a megismerés tárgyát illetően.

A második demonstráció, vagyis a „van-nincs varázslat” azt az ötletet adja nekem akarva-akaratlan, hogy az általában hiányzó jó kezdemények – mármint a megismerés és létrehozás nagymestereinek szent akarata nélkülözésével is – tőlünk teljesen függetlenül léteznek *abban az értelemben, hogy már korábban előálltak ilyen-olyan, szép-izgalmas-meglepő struktúra csomók, mint a nagy valaminek egészen apró, de mégsem teljesen halovány részletei*.

Segítő hasonlattal élve: *azt, hogy a tóban további élet van és benne kövér potykák nyüzsögnek, talán csak a horgászok tudják és értik igazán és nekünk „csak annyi” a dolgunk, hogy otthonunk jó melegével, már megrakott éhes tüzével várjuk szegény agyon fagyott pecásokat*.

*De azért ne felejtsük el apró kérdéseinkkel kifaggatózni mégis kedvesen és óvatosan: vajon nem csupán a közeli halas kofák már régen elsózni szándékozott – egyébként tetszetős küllemű – portékáival áltatnak bennünket?*