„Fölös” lelkifurdalásaink

Mondják: a gyermek nagy felelősség. Életre szóló ajándék. Nem szabadulsz tőle soha, amidőn „vele halsz, ha előbb útra kél”. Vagy emlékeid porladó lapjain – mint bezárult igaz történetek – ő hinté szét majdan – akaratod dicstelen múlásával – ketrecétől váló szabad szellemeid, legendáid özönét.

Szeretteidért szívedből járatott malmod délidőn leállni készül. De a lanyha sodrás színe sötétre vált és valahonnan zavaros áramlat segíti tovább a kereket forgásban maradni. És hazatérvén azt mondod, minden rendben volt.

Ám ha önös célok buktatóin akad megtorpanásod, megint tolni kezd valami fuvallat, ami különös erővel áraszt el és nem tudod, honnan van ez. De betelvén dolgaiddal már nem is érdekel.

Itt vagy ott csatangolsz, ha valaki utadba akad, a közös lelkiismeret segítő szelleme kíséri tetteid, amit díszesen így neveznek: felelősség.

Gyakorta keverednek a fogalmak és nem tudod egyik miben más: kötelesség és felelősség. *Míg emez hangosan követel, a másik csendesen szól és mézzel itatja át hiúságod*.

Ugyan kit ne ragadtak volna el nagy szavak: „te vagy érte felelős; a tiéd; jól vigyázz reá”?! Ám a kényszer „elnyújtja tetteid” midőn így kétszer is latolgatsz és igaz jellemed ekképpen sötét homályban vész el.

Ahogyan segít-e szellem óráról órára a „mindennapok átszelésében”, épp úgy elgyengít és mondja: maradj picit veszteg … Örök türelem ez barátom és akit a közösség egyetlen szála is elér, körbefonja azt egészen. maradj picit veszteg …

*Az egyszerű ember kevéske kincseinek vasládáját cipeled: ímé felelősséged volt kovácsa annak. Vagy búvó tehetséged, készségeid díszes ékszerdobozát bújtatod-é? A hiábavalóság ereklyetartója marad az igaz ünnepek nélkül.*

Mert a felelősség elfakít minden lényeget és rendkívüli dolgainkat bizony igen utálatosnak tartja.

A felelősség egy rögzült eszme, *amely a tiszta gondolat és a tisztesség szócsöveként tetszeleg mindenek szájából*. Leplezi bűneit és büszkeségedbe rejti romlandóságát. Ám egy valaki van, ki érzi „annak fenséges ízét”, de megemészteni ezt a falatot, már leereszté néked: a te gyomrodnak fájdalmára.

Társas magány … én valahogy így mondanám, amelyben szegény önmagad, az önállóságod és törekvéseiben rekedő egyéniséged menetel … sorstársaival hasztalan.

Küzdőtéren vagyunk, ahol minden és mindenki egyforma. Nincsenek pajzsok, lándzsák és más fegyverek csak hajítógépek: *mögöttes gondolatainkból zúduló szilánkos bombák … felelősség-repeszeink*. Mert harcos szellemet idézek most, amikor taglalom … mi is lehet a felelősség.

Felelős vagyok a pontosságért, a gyors előlépésért, a jó megjelenésért, a megélhetésért és a családért … az éppen zajló vitáért … Nincs olyan perc, amely nélküle peregne le. Ha kapcsolatod van a közösséggel, ő az aki ütemet ver a lassan, de kitartóan haladó rabszolga-gályán.

*A ritmust meghatározó kalapács hangja szól és ekképpen tudod mikor van az ellenfeszítés pontosan kiszámított, tőled teljesen független időpontja. Abban a pillanatban emelkedsz és húzod-vonod lomhatag eveződ, ahogyan szólít a közös menedékből valahonnan – a habokban sodródó lélekvesztő kiemelt pontjáról – a hangjelző mozdulat.*

Mai nyelven ezt így mondanám: mi bennünk emberekben határidők vesznek el és buzognak … adják a tartást kívülről természetes képet mutató cselekvéseinknek.

És szerződések, kitételek, gyomorszorító időpontok húzzák jó erősre – ne kókadozzon, vagy hajladozzon erre-arra – „a közösség hatalmas sátrának vaskos tartó kötelékeit”.

Hol sátor, máskor gálya … A közösség óv, megtart … majd harcba szólít ha kell. Kötelességed, melynek hangja így szól: „elpusztulsz nélkülem”, no meg a felelősség halk szava, „mint szorongásodon enyhítő ópiumos biztatás” … váltakozva rángatják zsinórjaid.

És nyájasan hív valaki: „jöjj, hadd vezesselek! Ő a párod, amott társaid és íme barátaid. Végig kísérnek utadon, hogy féltő gonddal és szeretettel vegyenek körül … Légy figyelmes és felelj személyesen értük!”

Ők azok, akik pontosan úgy – mint ahogyan te is – félik és rettegik belül a rideg hétköznapok holnapra várható fagyos mélypontját.

De hát így, vagy úgy közelít … ez a lappangó szellem: a közösség kedvére, a „közéleti közegnek” hasznosul és fölbíztat, maga mellé állít, rászed *minden egyet a mindenből. Csupán a remetéket kerüli és tartja őket fölöttébb fertelmesnek, mivelhogy azokat megkörnyékezni sehogyan sem tudná.*

Felelősség, kötelesség, felelősség … nyomukban ott jár a bujkáló és nyomasztó érzés, amely naponta megroppantja a lelket … a belső egyén közérzetét, midőn a közösségtől magát távol érző énünk hangulatával cselekszik igazán rosszat. Működése „mélyebb világunkban” visszahúzó erejű, sőt pusztító. Látszólag a cselekvés jó útjait szolgálja, ám belülről áradó ötleteid és bujkáló kreatív hajlamaidnak börtönét vonja köréd.

Úgy tűnik nincs hová lépni és nincs kar, amely megemelne, elvinne innen valahová … bárhová. Vagy talán magadra vennél száz év magányt, sorsod magadba temetni egészen?

Mégis … Egy vakítóan fényes tisztás vár valahol reád. Épp úgy, mint a mesében. A fák hihetetlen színekben, eleven pompával vesznek körül. Sűrű erdei növényzet és szúrós bozót már nem mardossa bőröd. A távolsággal íme a látvány magasztos erejét növeli már az elhagyott rengeteg … az erdőszél körvonala.

Itt „középen” csodásan sziporkázik minden. És ahogyan dörzsölöd káprázó szemed, hirtelen pillantod meg „őt”. És mint egyetlen létező akarat veszed szemügyre midőn a kíváncsiság sehogy se lankad.

Látomásban látja az egyetlen létező a számára létező egyetlent … ímé ezt nevezi az ember szerelemnek.

Az akarat, amely kíváncsisággá ereszkedik, szárnyaival verdeső várakozássá lesz úgy, mint test imája örök leborulásban. Felejteni akar …

És könnyűvé lenni bizsereg egész valód: veszteni léghajó kosarából súlyos terheket. Szellem, tehetség és sok fölös számvetés, kötelező gyakorlatok … mindegy … mindened.

Csupán az egyedüliség ujjongó, mámoros gondolatai maradnak és látótered fókusza egyre szűkül. Távoli hangfoszlányok és rángások … érzeteid szűkülő sávján már nem nagyon érnek el.

És „ő” az, aki vonzza tekinteted … minden más sugárzást – irányodba igyekvőt – eltérítve. *Megmentőd látod, midőn imbolyogva süllyedő gondolád haszontalan csomagjait íme sorra kidobálja.*

És „az emelkedésben” sorra szétpukkannak rossz emlékű, ragadós dolgaid, ahogyan a zsugorodó pontok, megszokott világod kötései lassan elszakadoznak tőled. Tartani az irányt a magasba: elég hozzá az eleddig fontosnak vélt szállítmánytól megszabadulni. És „ő” segít, megteszi.

*Csak hajol, dobálja, hajol, dobálja … hullnak felelősség poggyászaid.* Az úti felszerelés, amit féltesz és a teher, amelytől megszabadulsz. Így emelkedik egekbe minden forró szerelmes, egyébiránt lassan már nincstelen … sodródó vándora az égnek.

*De a felhőkön túl egyre tart a felhőtlen boldogság. Hasító érzeteket észlelek. Hűsítő áramlatok süvöltik körül felhevült testem. És érzem magasságát a csendnek, amikor ezt az új, igaz csendet élem meg. A szűnni nem akaró szabad és büszke fuvallatok különös csendességét. A veszély fölidézése, amikor alá tekintesz, örömök sokasodását idézi elő.* Nem tudni mi lesz …

A zuhanás bizonyos, de ha túléled, az élmény örökre veled marad. Sőt minden újabb bilincs kattanásával erősödni fog emléke … hidd el! Az érzés, hogy nevelésed első pillanataitól kezdve életfogytiglan tartó fogságodon kicsit túljutottál, reményt ad örökre felelőssé lenni.